HAJNALI FÉNY

Gyorsan elteltek az ünnepek - elbúcsúztattuk 2015-öt.

Rengeteg érdekes, izgalmas dolog történt velem az elmúlt másfél héten, amíg nem voltam nagyon gépközelben. Azért is, mert az ünnepi műsorrend miatt január közepéig előre elkészítettem műsoraim, így ezért sem volt szükségem nagyon a számítógépre. Hiszen az üzenetváltásaim, levelezéseim ma már mobilon is el tudom intézni.

December 24-én csütörtökön Édesanyámhoz mentem, aki idén szeptemberben Tápiószecsőre költözött, csendes, kertes környezetbe. Már 20 éve lesz annak, hogy külön költöztem, mondhatnám, „kirepültem” a szülői házból, de a Karácsony első napját mindig nála töltöm. Az idei ünnepi vacsora halászlé, majd sült csirkehús krumplival. Emellett finom vörösbor. 25-én anyai Nagymamámékat látogattuk meg Gyömrőn, délután megérkeztek anyai Nagybátyámék is, este aztán velük jöttünk haza kocsival. Először Édesanyámat vittük haza, majd engem is egészen hazáig hoztak.

Szombaton, december 26-án egy újabb audionarrált előadás élményében lehetett részünk a Pesti Magyar Színházban. Richard Rodgers, Oscar Hammerstein, Howard Lindsay, Russel Crouse nagysikerű musical-jét, „A muzsika hangja” című előadást láthattuk audionarrációval kísérve. Mária, a mindig kalandra vágyó apácanövendék rendszeresen megszökik a zárdából, így főnökasszonya nevelőnek szegődteti von Trapp kapitány kastélyába, a kapitány gyermekei számára. Mária különös nevelési módszerrel tanítja a kapitány gyermekeit az életre, énekelni tanítja őket, ezzel próbálja meg megismertetni a gyerekeket az élet szépségeivel, és ránevelni őket arra, hogy mindig vállalják önmagukat. Trapp kapitány eleinte nem nézi jó szemmel eme különös nevelési módszert, és a közös játékot, de aztán valahogy mégis sikerül megenyhülnie. Végül a történet váratlan fordulatokat vesz: Először szerelem szövődik közte és Mária nővér között, aztán a színen katonák jelennek meg, utalva ezzel a háború közeledtére. Végül a család elmenekül a háború elöl. A történetnek különös vége akad, ugyanis ettől mégsem „happy end”, egyszerűen mintha félbe szakadt volna minden – mintha az alkotók a néző fantáziájára bíznák, hogy gondolják tovább, vajon mi történhetett velük. Az audionarrátor ezúttal is Tóth Cecilia volt. Az előadásban a díszlet előtt vetítővásznat is használtak, az egyes színek váltakozásakor az aktuális, a darab-beli történettel párhuzamosan zajló történelmi eseményeket és helyszíneket bemutató képek jelennek meg, melyekről az audionarráció segítségével a látássérült nézők is teljes képet kaphatnak. Emellett pedig ezúttal is volt lehetőségünk színpadbejárásra, illetve találkozhattunk a darab néhány szereplőjével is, köztük a hármas szereposztásból az egyikben (az általunk is látott szereposztásban is) a zárdafőnököt alakító Hűvösvölgyi Ildikóval és a MAX Detweiler-t alakító Tóth Sándorral. A művészekkel való kötetlen beszélgetés a színház szalonjában zajlott, ez még inkább emelkedetté tette a beszélgetés hangulatát.     A szombat délután 15 órakor kezdődő, és több, mint kétórás darab, plusz az azt megelőző közel kétórás kötetlen és érdekes program felejthetetlen élménnyé tette az egész színházlátogatást. Ismét – ahogy ez már történt az elmúlt alkalmakkor is a Pesti Magyar Színházban. Egy kedves lányt, Mirosnicsenko Melindát hívtam meg, akit még az ősszel Bara Péter kollégám jóvoltából ismertem meg a Civil Rádióban.

27-én vasárnap apai Nagypapámékat látogattam meg Pestszentlőrincen.

28-án hétfőn este egy kiállítás megnyitóján vehettem részt. A "Csillagszálló" Kulturális Utcalap korábbi címlap-terveiből, a jelenleg Párizsban élő Karikó Szabolcs grafikus  munkáiból nyílt kiállítás a VII. kerületben, a Dob utca 40-ben található Rácskert Kocsmában. A kiállítást Ocztos István képzőművész, építész nyitotta meg. A megnyitót követően interjúk is készültek, melyeket a január 4-ével kezdődő hét folyamán hallhatnak Hallgatóink a Civil Rádió programajánlójában. A megnyitón készült felvételt itt hallhatjátok.  

A Szilvesztert pedig egy ifjúkori barátoméknál, Andreáéknál töltöttem. Andrea még a 90-es évek második felében, egy, a Vakok Állami Intézetében működő zenekar énekese volt, amely zenekarban én billentyűztem. Már vagy két hónapja felmerült annak az ötlete, hogy töltsük együtt az év utolsó estéjét, a Szilveszter éjszakát náluk. Végül nyolcan voltunk, Andi, a férje, Zoli, két csodálatos gyermekük, az öt és fél éves Timi és a hét éves Árpi, egy kedves barátunk, közös ismerősünk, Péter, illetve Andi keresztanyja és anyósa.            

Mivel a helyzet úgy hozta, hogy ugye erről nem készült, nem is készülhetett volna videó- vagy hangfelvétel, ezért csak így írásban tudom megosztani Veletek Timi nagy beszólását, ami szerintem az idei, vagyis már a tavalyi Szilveszter éjszaka legnagyobbja volt. Ehhez elöljáróban érdemes tudni, hogy a család katolikus, templomba járó. A társaságunkban volt Konrath Péter barátunk, Timi pedig egyszer csak odavitt neki egy műanyag perselyt, és kért tőle aprót. Erre Andi jól összeszidta, hogy ilyet nem illik. És különben is - teszi hozzá - a Szilveszter nem az az időszak, amikor adakozni kell. Majd megkérdezte Timit: Különben is, hol szoktunk adakozni, édes gyermekem? - mire Timi: A kocsmába! :)

Az esti áldás, vacsora után közös fotózás, majd játék következett. Andiék kitalálták, hogy kockacukorból építsünk tornyot, bekötött szemmel, párokban. Ez konkrétan úgy történt, hogy egyvalakinek bekötöttük a szemét, egy általa kiválasztott játékos pedig instrukciókat adott, hogy a toronyt építő játékos biztosan eltalálja a megfelelő helyet, hogy jól helyezze egymásra a kockacukrokat. Volt, aki 14 kockacukrot tudott egymásra rakni a rendelkezésre álló 1 perc alatt – nekem (mert hogy két kör volt) 4, illetve 5 darabot sikerült. Én először Árpival, majd a második körben Zolival alkottam egy párost. Természetesen mindkét körben az egyes párosok szerepet is cseréltek.

A felhőtlen szórakozást csupán egyetlen „protokolláris” esemény, az éjfél törte meg, amikor is bekapcsoltuk a TV-t, és meghallgattuk a Himnuszt, majd koccintással köszöntöttük 2016-ot. Péter kocsival érkezett, így ő és a gyerekek természetesen kölyökpezsgővel koccintott. Ezt követően hajnal 2 óráig szólt a zene, ment a tánc, majd a gyerkőcök lassan aludni mentek, Péter pedig indulni készült, és mivel a Corvin negyed felé tartott, majd úgy át Budára, megkértem, hogy vigyen el a 6-os villamos megállójáig. Onnan aztán a villamossal a Wesselényi utca felé vettem az irányt, így néhány perccel három után értem haza.

Feltöltődtem lelkileg, miután volt szerencsém meggyőződni arról, hogy vannak kis hazánkban ilyen példás családok. Vannak olyanok, ahol létezik a feltétlen szeretet, a barátság, az összetartás. Ha valaki, Andiék családja ilyen. Büszke vagyok arra, hogy a barátaimnak tudhatom őket. Mit is kívánhatnék magunknak? - szerencsés 2016-ot! Újévi fogadalmat nem teszek - vagyis, ahogy mondani szoktam: Ígéretem semmi, mert azt a legkönnyebb biztosan betartani.



BUÉK 2016!

„Nincs ilyen, hogy vakok világa… Ugyanabban a világban élünk mindannyian, legfeljebb különböző stratégiai megoldásokat kell, hogy találjunk a különféle problémákra” – vallja, és mondta el Susovich Erika, a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületének közösségfejlesztő mentora azon az érzékenyítő programon, melyet December 12-én tartottak a Sztehlo Gábor Gimnáziumban. E tanítás nélküli munkanapon az iskola diákjai több szekcióban ismerhették meg a romákkal vagy akár a hajléktalansággal kapcsolatban felmerülő kérdéseket, de találkozhattak még Holocaust-túlélővel is, illetve megismerhették a különböző fogyatékossággal élők mindennapi problémáit, élethelyzetét is.

A látássérült emberek mindennapi életét bemutató szekció két tanteremben zajlott.

Az egyikben Susovich Erika és Miks Csaba különböző játékos feladatokkal szemléltették a látássérültek számára nem is oly egyszerű, egyébként hétköznapi, alapvető szituációkat, mint például a különböző pénzérmék, illetve papírpénzek felismerését, különféle háztartási cikkek, fűszerek, teák, kávé illatok alapján történő felismerését, vagy épp egy pohár víz kancsóból történő töltését – természetesen valamennyi önként vállalkozó bekötött szemmel vett részt a helyzetgyakorlatokban. A programok reggel nyolctól körülbelül délig tartottak, ez alatt több osztály vagy csoport vett részt az előadásokon, helyzetgyakorlatokon. Valamennyi diák rendkívül nagy intelligenciáról, nyitottságról, érdeklődésről tett tanubizonyságot. Sokat és jókat kérdeztek. Egyikük még arra is rákérdezett, hogy szoktak-e a látássérültek filmet nézni. Erika audionarrációval is foglalkozik, festményeket és filmeket is narrál, igaz, egyelőre még nem hivatásosként, hanem csak baráti körben, de így ő, mint gyakorlott narrátor tudott már mesélni erről. Én pedig, mint szintén látássérült ember egy korábbi, a Pesti Magyar Színházban szerzett élményem osztottam meg a diákokkal, hiszen egy színházi előadást a filmekhez hasonlóan ugyanígy lehet narrálni, ez által a látássérültek ugyanígy képesek befogadni azt.

Egy másik tanteremben Plank László, vakvezető kutyával közlekedő sorstársunk tartott előadást az érdeklődő diákoknak. Lacit természetesen Dömper nevű labrador retriever kutyája is elkísérte. Mint Laci elmondta, egy vak ember legnehezebb mindennapi dolga a közlekedés. Fontosnak tartja, hogy „Ne feltűnősködjünk a vakok között, hanem vegyüljünk el az emberek között.” Fontosnak tartja azon sorrendet, hogy a vakvezető kutyásoknak először kötelezettségeik vannak, aztán jogaik. Elmondása szerint Magyarországon 150 vakvezető kutya szolgál, ezért az emberek kevésszer találkoznak kutyával közlekedő vak emberrel. Laci egyébként aliglátó, arról is beszélt, hogy az emberek ezt a problémát nem annyira ismerik, leginkább kétféle kategóriát fogadnak el: vak (nem látó) vagy látó. A „világtalan” kifejezést nem szeretjük, régen ez a fény, a világosság hiányát jelentő kifejezés volt, de mi jobban szeretjük a „vak” vagy „nem látó” kifejezéseket. Ahogy fogalmazott: ez nem szégyen. Fontosnak tartja a közös munkát, azt, hogy a kutya bármennyire is intelligens, egy állat, aki egy 4-5 éves gyermek szintjén van. Ettől pedig nem buta, ahogy egy 4-5 éves kisgyermek sem buta, de csak azt teszi, amire gazdája kéri. Példaként említette a közlekedési lámpás kereszteződéseknél történő átkelést – a kutyák ugyanis nem látnak színeket, legalábbis etológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy legfeljebb a kéket, a sárgát ismerik fel, de alapvetően csak fekete-fehér tartományban látnak. Így bár messziről tűnhet úgy egy külső szemlélő számára, hogy ha egy vak ember elindul a zöld jelzésre, hogy milyen okos a kutyája, ahogy zöldre vált a lámpa, egyből elindul – de ez nem igaz. A kutya csak parancsszóra indul el, ha a gazdája kéri, miután tudomására jutott, hogy a lámpa zöldre váltott. Fontos, a vakvezető kutya nehéz és felelősségteljes munkát végez, amely idegrendszere számára viszonylag megterhelő, ezért fontos, hogy munka közben ne zavarjuk, ne simogassuk, és ne etessük.

Laci előadását követően az érdeklődők megsimogatták Dömpert, aki minden alkalommal, valahányszor simogatták, rendre hanyatt vágta magát, időnként pedig pacsival és puszival viszonozta a fiatalok közeledését. Laci előadását is rendkívül nagy érdeklődés kísérte.

Három diák, Dódity Noémi, Szűcs Alexandra és Both Gergely meséltek is élményeikről.

Noémi szerint nehéz lehet így vakon élni, és elsajátítani dolgokat, de a pénzfelismerő feladatban való részvétel után már fel tudja ismerni az aprópénzt. A papírpénzzel már problémája volt, hiszen azok egyformasága miatt nehéz, illetve teljesen vakon egyáltalán nem lehet megkülönböztetni őket. Gergő különböző dolgok illatát ismerte fel bekötött szemmel. Első ilyen volt a kávé, amelynek illatáról arra asszociált, ahogy édesapja reggelenként a kávéfőző hangjával ébreszti fel. Mint mondta, csak arra koncentrált, hogy mi lehetett az, de nem próbálta vizuálisan elképzelni. Alexandra mesélt egy korábbi élményéről, amikor segített egy látássérült embernek, aki elmondta neki, hogyan tud jól segíteni. Gergő is volt már hasonló szituációban, amikor is egy buszra történő felszállásban segített vak embernek.

Vicziánné Salla Ildikó intézményvezető az iskola jelenlegi névadójáról és történetéről mesélt. 2011-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház úgy döntött, hogy a XVIII. kerületben is létesít oktatási intézményt. A II. világháború előtt mintegy 200 oktatási intézményt tartottak fenn, majd az államosítás során ezeket elvették tőlük. 2011-ben az egyébként 1936-ban alapított, és azóta ugyanabban az épületben működő gimnázium mellé egy óvoda és általános iskola islétesült, így egyesített intézményként működnek. A gimnáziumot 1936-os alapítása óta 1945-től polgári gimnáziumként működött, később Steimetz Miklós, majd Hunyadi Mátyás Gimnáziumként működött. Az Igazgató asszony azt is elmondta, hogy a jelenlegi névadó, Sztehlo Gábor szerzetes nevét sajnos kevesen ismerik, pedig a II. világháborúban rendkívül fontos szerepet játszott, főképp árva és zsidó gyermekek életét mentette meg.

A maihoz hasonló érzékenyítő napot minden évben rendeznek, az esemény fő szervezője Baglyos Natália, aki az érdek-képviseleti szervezetekkel szoros kapcsolatot, együttműködést tart fenn.

Cziffra György zeneszerző, zongoraművész emléke előtt tisztelegnek egy, most induló, róla elnevezett klasszikus zenei fesztivállal, melynek művészeti vezetője Balázs János zongoraművész.

A fesztivál sajtótájékoztatóval egybekötött nyitó rendezvénye 2015. november 30-án hétfőn zajlott a XII. kerületi MOM Kulturális Központban.

A sajtóeseményt Balázs János zongoraművész nyitotta meg, aki Johann Strauss "Kék Duna keringő"-jének Cziffra György-átiratát  adta elő.

Az eseményen jelen volt többek között Pokorny Zoltán, Budapest XII. kerület Hegyvidék polgármestere, aki miután köszöntötte az érdeklődőket, elmondta, Balázs Jánost azért keresték meg, mint a Fesztivál leendő művészeti vezetőjét, mert úgy érezték, ő az, aki teljes hitelességgel képes visszaadni Czifra György játékát, és odaállni e kezdeményezés mellé. A Polgármester hozzá tette, hogy e sajtótájékoztatóval egyidőben, tehát november 30-án elindul a Fesztivál hivatalos honlapja, amely a www.cziffrafesztival.hu címen érhető el. E honlapon jegyek is vásárolhatók a Cziffra Fesztiválra.

Dolcev András, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke elmondta, őt is Balázs János kereste meg a Fesztivál ötletével. Két okból is e kezdeményezés mellé állt: Egyrészt, neki is van személyes kötődése a zene, azon belül is a zongora iránt, másrészt neki és az NKA-nak személyes elkötelezettsége van, ifjú tehetségeket és zongoristákat támogatnak. Fontosnak tartja, hogy felnőjön egy olyan generáció, amely az élő zene iránt fogékony, és elutasítja a gépzenét, azt, amikor a színpadon lévő emberek, ahogy fogalmazott, zenei sarlatánok CD-ről játszanak, és úgy tesznek, mintha zenélnének, ezzel becsapják közönségüket. Kiemelt két kulturális, általuk támogatott tehetségkutatót,a "Virtuózok" és a "Fölszállott a páva" című versenyeket. Hozzá tette, hogy az NKA az elmúlt két évtized alatt 120 ezer pályázatot bírált el, ha az elbírált és támogatott pályázatokon indulókat egy év alatt be kellene mutatni, akkor naponta 300 különböző produktumot kellene bemutatni ahhoz, hogy mindegyiket megismerhessük - kezdve a színháztól a különféle zenés műfajokig.   Hozzá tette: Nem az a kérdés, hogy támogatják-e az ilyen kezdeményezéseket, hanem az, hogy hogyan, milyen módon. Büszkék arra,hogy ezt a fesztivált 25 millió forinttal támogathatják. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy Európában az utolsó előtti helyen vagyunk az aktív éneklésben és a zenélésben, ezért is emelte ki az imént említett két tehetségkutató programot, hiszen nagyon fontos, hogy Kodály országában felnőjön egy aktívan éneklő és zenélő közönség.

Balázs János zongoraművésznek, a Fesztivál művészeti vezetőjének e program megvalósulásával egy tíz éves álma vált valóra. Személyes kötődése is van a művészhez, illetve felmenői között voltak olyan zenészek, akik játszottak még együtt Cziffra Györggyel. Számára fontos Cziffra zenei alázata, amely generációk fejlődésére volt hatással. Balázs János hozzá tette: önmagában persze az álom nem elég, a megvalósításhoz kellettek társak is és társadalmi összefogás is. Valamennyi koncert a lehető legmagasabb szakmai színvonalon valósul meg. Ebben nagy szerepe van a MOM Kulturális Központnak is. További terv, hogy 2021-ben Cziffra György 100. születésnapjára is nagyszabású ünnepségsorozatot szeretnének. Cziffra Györgyöt nem csak Magyarország, de a világ legnagyobb művészének tartja.

Emellett hangszeres bemutatókkal is várják majd az érdeklődőket.

További részletek és a fesztivál programja, valamint jegyrendelés: http://www.cziffrafesztival.hu

(Írta: Ruzsa Viktor, a Civil Rádió tudósítója - 2015. november 30. A fotókat Hegedűs Anna, a Fesztivál és a Fonó Budai  Zeneház sajtófőnöke bocsátotta rendelkezésre)

.

Mozgalmas napjaim voltak az elmúlt hét végén, és ma sem unatkoztam. De egyáltalán, szoktam én unatkozni? Ismerem én ezt az érzést? – aki engem ismer, az pontosan tudja, hogy nem szoktam unatkozni, nem is ismerem ezt az érzést.

Múlt pénteken, november 13-án este egy régi kedves jazz-zongorista barátom, Márkus Norbert adott felejthetetlen koncertet az egyik IX. kerületi galériában, a Lónyai utcában. A kilencvenes évek második felében Amsterdamban tanult zenész mára már az egyik legelismertebb jazz-zongoristává nőtte ki magát a mi társaságunkban (látássérült sorstársak között). Nem is volt nehéz dolga, ugyanis köztünk nincs is hozzá hasonló formátumú zenész. Saját szerzeményei mellett remek feldolgozásokat is játszott. A professzionális versenyzongora hangzásának és a hely remek akusztikájának köszönhetően szó szerint szinte még a csillár is zengett, ugyanis volt néhány fémtárgy, a helység különböző polcain, amely átvette a zene rezgését, bizonyos magasabb hangokra rezonáltak. Bevalom, én eddig még ilyenről csak hallottam, de személyesen még nem volt szerencsém hallani ezt a jelenséget – egészen mostanáig.

November 14-én szombaton és 15-én vasárnap a már hagyományos „Hermina Kulturális Napok” részesei lehettünk a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete Kulturális Bizottsága jóvoltából. A Bizottság vezetője Bereczk Istvánné Bihari Erzsébet, aki még 1996-ban hozta létre a Vakok és Gyengénlátók Nosztalgia Klubját, majd egy évvel később Horizont Kultúrcsoportját is. Annak idején jómagam is tagja voltam a klubnak – ifjú, mindössze 20 éves korom ellenére. Erzsi már akkor is azt mondta, hogy ez egyáltalán nem baj. Szerinte ugyanis – és ebben szerintem is teljesen igaza van, és egyetértettünk – a húszévesnek is lehetnek emlékei. A csoportok Erzsi vezetésével ma is remek kirándulásokat, versmondó versenyeket, zenés műsorokat szerveznek. Szombat délelőtt Kosztolányi Dezső verseiből rendeztek versmondó versenyt. A kötelező költőként meghirdetett Kosztolányi egy-egy verse mellett minden induló egy-egy általa szabadon választott verssel indulhatott a versenyen. A zsűriben tanárok, könyvtárosok foglaltak helyet, köztük a Pesti Magyar Színház – immár – főállású audionarrátora, Tóth Cecilia. A közönségdíjas 56 szavazatponttal a Kultúrcsoport egyik tagja, Nagy Krisztina lett, a második helyezett Kovács Judit, az első helyezést pedig Tóth Péter Pál érte el.     Délután a Kővirág Énekiskola tavaly végzett növendékei adtak elő ismert operett- és könnyűzenei slágereket, méghozzá hatalmas sikerrel, a műsor végén vastapssal. Őket egy hastánccsoport követte, akik arab- és egyiptomi táncokat adtak elő. A csoportot egyik tagtársunk, Esősi Katalin lánya, Kata vezette. Az előadás végén volt lehetőségünk testközelből megcsodálni, szemügyre venni a keleti ruhaviseletet is.

Aki a szombati események részese volt, hát annak a vasárnap délelőtti, már szintén hagyományos Hangpárbaj, melyet a Vakok Általános Iskolájának Nádor termében rendeztek, egy alapos fejbekólintás volt. Ahogy akkor fogalmaztam, „lóról való leesés nyílt gerinctöréssel”. Ahogy tavaly is, idén is bárki jelentkezhetett hangszeres- és énekszámmal, a szervezők egy lassú és egy gyors produkciót kértek, vagy egy hangszeres- és egy énekes előadást, összesen maximum 8-8 percben. Változatos, és időnként színvonalas produkciókat is hallottunk – azonban volt olyan is, hogy valaki – aki ráadásul még azt sem szégyellte bemondani fellépése elején, hogy egy bizonyos énekiskolában tanul – olyan írott CD-n hozta az alapját, mely CD-re több dalt egy trackben írtak fel, és azt is hibásan, így nem lehetett lejátszani. Végül a közönség soraiból egy vállalkozó szellemű – egyébként nem induló – zenész felment a színpadra, és zongorán – úgy, ahogy – lekísérte. A fellépők között volt egy kedves ifjúkori barátom, Dobos Andrea is, akivel még annak idején a kilencvenes években játszottunk egy amatőr zenekarban, mely zenekar tagjai nagyrészt akkor a Vakok Állami Intézetében laktak. Aztán a kétezres évek elején jórészük kiköltözött az Intézetből, a zenekar meg is szűnt. Sok-sok évig Andival sem találkoztam. De most néhány hete újra éledt a barátságunk. Andi egyébként második helyezést ért el egy karácsonyi dallal és Szandi „Anya” című dalával. Az első helyet Kovács Judit (fuvola) és Nagy Árpád (harmónika) duettje érte el. Judit tehát nem csak a versmondásban, hanem zenében is kitűnően szerepelt az elmúlt hétvégi rendezvénysorozatban. A kritikán aluli színvonalat egyébként a szervezetlenség is adta, azon belül főképp az, hogy néhány versenyző a délelőtt tíz órás műsorkezdés ellenére tíz óra után pár perccel érkezett meg, és utána kezdett hozzá a regisztrációhoz – így próbára, technikai beállásra sem volt lehetőség.      Sokan neheztelnek a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége elnökére, Dr. Nagy Sándorra, hogy a Farkas Péterék vezette Vakbarát Alapítványnak adja ki a Hermina termet minden hónap harmadik szombatján, de – Micimackósan fogalmazva – afféle szerény véleményem szerint Péterék sokkal inkább megérdemlik az elismerést. Jó, persze, a két hely, a két terem nem ugyanaz, de általában, Péterék mindig precízen megszervezik a dolgokat. Náluk, ha egy műsor délután 3 órára, vagy délelőtt 10-re van meghirdetve, teljesen mindegy, mikorra, náluk a fellépőktől alap elvárás, hogy a műsorkezdés előtt legalább egy órával ott legyenek, és mindenkivel legalább egyszer elpróbálják a technikai beállást, elindítják, átnézik a zenei alapokat.   Ezt leszámítva voltak azért felejthetetlen, pozitív pillanatok is. A verseny után egy meglepetésben volt részem: Andiék ugyanis még a verseny szünetében meghívtak ebédre. Először furcsán éreztem magam, hogy csak így hirtelen, elfogadok egy ebédmeghívást, de aztán pár másodperc gondolkodást követően örömmel elfogadtam az ebédmeghívást.     Nem laknak messze az Iskolától, így majdnem háromnegyed óra alatt hozzájuk értünk. Otthon már várt minket Andi keresztanyja, akinél laknak, finom csontlevessel és libacombbal. Meg is jegyeztem, hogy mivel épp szerdán volt Márton-nap (november 11-én), nagyon aktuális. Meg már nem is tudom, mikor ettem utoljára libát. Ezt követően Andi mutatott még néhány dalt, amelyeket otthon gyakorol. Elképzelhető, hogy a jövőben fogunk majd együtt dolgozni. Vagyis megint – ahogy a régi szép időkben. Azt tervezi – de erről majd részletesen később,  a maga idejében -, hogy szeretne kérni tőlem zenei alapokat, például karácsonyi dalokhoz, amelyeket szeretne elénekelni.

Még múlt kedden, november 10-én zajlott a Csillagszálló Kulturális Utcalap „Kontra” című, 2015. őszi lapszámának bemutatója a Rácskert Kocsmában. Ehhez kapcsolódóan hétfőn délután bent járt nálam a stúdióban két – e lapszámban publikáló – író, felolvasó: Antal Andrea egy viszonylag pesszimista novellával és Kovács Kristóf, aki három szabadversét olvasta fel. A lapszámbemutató műsorunk november 27-én délután lesz a Civil Rádióban.

Kedden délelőtt egy sajtótájékoztatón voltam a Vodafone Magyarország központjában, melyről majd jövő szerdai „117 perc” című műsorunkban hallhatnak érdeklődő Hallgatóink, délután pedig a Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületének irodájában voltam, ahol meghívott vendég volt Tóth Cecilia, a Pesti Magyar Színház audionarrátora. Sokan érdeklődtek ugyanis a Színház ezen új kezdeményezése felöl.    Erről is készült ugyan hangfelvétel – azonban ez már nem rádióműsorba, hiszen a Színház ezen kezdeményezéséről korábban már beszámoltunk. Ez csupán az Egyesület részére készült azzal a céllal, hogy feltehessék honlapjukra, hogy a linket szétküldhessék tagjaiknak, hogy e kezdeményezés híre minél több Sorstársunkhoz eljusson.

Még egy pár percig ma van.... Vagyis  október 20-a, kedd. Úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót, gyorsan befejezem, hogy elmondhassam, mindaz, amiről írok, MA történt!

Ma 20 éves az a hely, amely Budapesten, ha nem egész Magyarországon, de Budapesten mindenképp egyedülálló a folk, a nép- és világzene területén. Az a hely, ahol immár 10 éve mi is helyet foglalunk, ahol mi is dolgozunk, ahonnan műsorunk sugározzuk. A hely, a FONÓ! A hely, amely 1995. október 20-án nyitotta meg kapuit. Ez alkalomból december végéig tartó ünnepségsorozat várja az érdeklődőket.

Délután egy kiállítás megnyitóján voltam. Idén 150 éves a Magyar Tudományos Akadémia palotája. Ez alkalomból egy december 14-ig tartó időszakos kiállítás nyilt az Akadémia Széchenyi tér 9. szám alatti palotájának III. emeleti Művészeti Gyűjteményében. E kiállításon főképp korabeli festmények, kéziratok láthatók, köztük Arany János népdalgyűjtéseivel. De látható még egy - XX. századi Filmhíradókból készített - összeállítás is, melynek jóvoltából a látogató bepillantást nyerhet a XX. század eleji - akkor már - Budapest életébe.  A sajtótájékoztatóval egybekötött  megnyitón - többek között - Lovász László matematikus, az Akadémia elnöke mellett beszédet mondott még Bicskei Éva művészettörténész, az "Akadémia 150 Program" koordinátora, vezetője. Ezt követően egy szenzációs tárlatvezetésre került sor. Az eseményből készített riportom jövő héten szerdán, október 28-án hallhatják Hallgatóink.



S mialatt  én részese lehettem eme remek eseménynek, jelentem, szép lassan nagybácsivá váltam. Alig hittem, mikor megtudtam, mikor értesültem erről, nem sokkal este nyolc után, ahogy hazaértem. Kata hugom ma délután 15:07-kor életet adott kislányának, Karácsony Klarissza Viviennek (édesapja: Karácsony Károly), aki 348 grammal és 52 cm-rel foglalta el helyét ezen a Földön.

Ez a kép alig egy órával ezután készült... Valószínűleg soha többé nem készül róla ennyire természetes fotó...

Ez pedig már este, amikor már fel volt öltöztetve.

Szívből gratulálok, és jó egészséget Babának, Mamának és Papának!

Nem, nem…! Kedves Olvasó! Tévedés ne essék, ez nem az, amire most első hallásra, akarom írni, első olvasásra gondolni tetszik! E cikk nem arról szól, hogy egy vak vagy alig látó ember mit kezd a konyhában, hiszen az már közhely, hogy egy fogyatékossággal élő, egy látássérült ember is éppen ugyanúgy képes megtanulni háztartást vezetni, mint bárki más – ez, mármint „A konyha” egy kortárs, 1932-ben született angol drámaíró, Arnold Wesker azonos című színműve, melyet október elején audionarrációval mutattak be a Pesti Magyar Színházban.

A drámával kapcsolatban mindannyian azt tanultuk az általános- és középiskolai irodalomórákon, hogy a cselekményt, illetve az abban részt vevő szereplők jellemét a dialógusokból tudjuk meg. De vajon mi a helyzet egy dráma színpadi változatában akkor, ha a cselekménysort és/vagy a díszlet változását nem kíséri párbeszéd? Míg egy látássérült ember a leírt, illetve felolvasott szöveget simán érti, addig egy színházi előadás ezen részeinél bizony komoly fejtörést okoz számára, hogy ilyenkor mi is történik a színpadon. Ráadásul ilyenkor könnyen elveszítheti a cselekmény fonalát, s ezáltal csak részlegesen tudja magáévá tenni a történetet.

Hónapokkal ezelőtt indult egy közös project, egy együttműködés az audiotechnikai eszközöket forgalmazó Senheiser cég és a Pesti Magyar Színház között. Ennek lényege, hogy a Színház néhány előadását – elsőként Arnold Wesker „A konyha” című előadását – audionarrációval látják el látássérült színházkedvelők számára. Ennek lényege, hogy a nézőtéren helyet foglaló érintettek egy „Mobile connect” nevű alkalmazással ellátott Ipod-ot kapnak, melynek segítségével a készülékhez csatlakoztatott fülhallgatón keresztül a múlt század közepéről ismertté vált klasszikus rádiós színházi közvetítésekhez hasonlóan, narrátor segítségével követhetik nyomon a színpadon történő eseményeket akkor is, ha a szereplők éppen nem beszélnek. A klasszikus rádiós műsorközlő szerepét ezúttal Tóth Cecilia veszi át, méghozzá zseniálisan, együtt érezve az érintettekkel. Ehhez az is elengedhetetlen, hogy személyes kontaktust alakítson ki, és folyamatosan tartsa a kapcsolatot az érintettekkel. Így történt ez a darab október 3-i koraesti bemutatóján is, amikor is a 17 órai kezdés előtt egy órával lehetőségünk nyílt a színpad bejárására, a díszlet megtekintésére, a kellékek kézbevételére, Cecilia kíséretével, aki az előadás szünetében is lejött a nézőtér hátsó részén e célra kialakított süketszobából, hogy szembesülhessen az érintettek első reakcióival, élményeivel. Néhányan még egy-két szereplővel is találkozhattak. E darab mondanivalóját tekintve kemény társadalomkritika. Ahogy Shakespeare a világot színháznak, úgy Wesker a világot egy konyhának, míg az emberiséget egy 30 fős, a konyhában és az ahhoz tartozó gyorsétteremben dolgozó személyzetnek álmodta meg. Egy olyan helynek, ahol minden a hajtásról, a pénzről szól, alig jut időnk egymásra, s ha jut is, akkor is csak felületesen. Vajon mi az értelme ennek a nagy mókuskeréknek, hajtásnak? – e társadalmi kérdést boncolgatja az író a darabban, amelyben egyébként olyan neves színművészek működnek közre, mint Kálid Artúr vagy Eperjes Károly. S amíg a darab mondanivalója bonyolult, súlyos társadalmi-, civilizációs kérdéseket feszeget, addig a díszlet viszonylag egyszerű, nem fogja kitalálni a kedves Olvasó, egy konyhából áll, középen egy hatalmas pulttal, ahol ki-ki a maga tűzhelyénél sürög-forog, fölötte egy csillárokkal teli álmennyezettel, amely a darab végén - a főszereplőben egy világ összeomlását szimbolizálandó – nagy robajjal leszakad, maga alá temetve az egész mindenséget.

A függöny legördülése után a narrátor, Cecilia is a színpadra lép, így – bár éplátó nézőtársaink az ő hangját nem is hallják – mindenki megértheti, hogy számunkra, látássérült emberek számára is mennyire fontos és izgalmas műfaj a színház. Egyébként a félreértések elkerülése végett, hogy éplátó társaink ne nézzenek ránk ferde szemmel - feltételezvén, hogy mi annyira sem tiszteljük meg a szereplőket, hogy figyelünk rájuk, hanem eléggé el nem ítélhető módon zenét hallgatunk okos telefonunkon -, az előadás elején az előadás megkezdésére figyelmeztető műsorközlő tájékoztatja arról a publikumot, hogy az előadást látássérültek számára audionarrációval látják el.

Tóth Cecilia mindezidáig önkéntes alapon látta el e nemes feladatot, vagyis készítette elő a bemutatásra kerülő darabok narrációját, amely alapos összmunkát igényel a rendezőkkel. A nagy sikerre való tekintettel azonban Zalán János, a Pesti Magyar Színház nem rég megválasztott direktora 2015. szeptember 1-ével alkalmazásba vette, főállásba. Így nem lesz nehéz megvalósítani a Színház azon szándékát, hogy az idei évadtól kezdve több darabhoz is készítenek hasonló audionarrációt.

E cikk írója is érintettként, vagyis egyfajta „kísérleti nyúl”-ként volt jelen az október 3-i előadáson, és garantálja, hogy - akár narrációval, akár anélkül - senki sem fog csalódottan haza térni az előadásról.

Úgy tűnik, ez a hétvége az idei nyár utolsó meleg, igazán nyári időt tartogató hétvégéje. Igaz, pénteken még esős időnk volt, de ma már kisütött a Nap. És nem csak az égbolton volt napsütés, hanem a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége budapesti székházában is, ahol délután 15 órától a Vakbarát Alapítvány évadnyitó klubdélutánt tartott. Ezúton fejezem ki köszönetem Dr. Nagy Sándornak, a Szövetség elnökének, aki lehetővé tette, hogy Péter barátomék itt folytathassák azt, amit idén 10 éve kezdtek, a sorozatos klubrendezvényeiket, amelyeket annak idején a városligeti Vakok Kertjében kezdtek, majd egy újpesti pincehelységben folytattak. Különféle okok miatt kellett távozniuk a kertből, illetve a Teaházzá avanzsált pincehelységből – most azonban, úgy tűnik, új otthonra, vagyis inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy régi új otthonra találtak a Szövetség székházában. Hiszen Péter gyermekkora óta látássérültek közösségében él, és kiemelten fontosnak tartja az integrációt, illetve a közösségi életet.

A mai összejövetelen családias hangulatban, talán harmincan lehettünk. A délután első részében a Vakbarát Alapítvány által felfedezett és támogatott ifjú tehetségek léptek fel, és adtak színes koncertet, a délután estébe nyúló második részében pedig karaoke, tánc, melyhez Németh Dávid barátunk és az én segítségemmel szolgáltattunk zenét. Ez annyit jelent, hogy mi kezeltük a technikát, amely egy netbook-ból és egy erősítőből állt.    A délutáni koncertről felvételt is készítettem Péter megbízásából, azonban kérésének megfelelően ezt nem publikáljuk, ezt – ahogy kérte – csak saját magunknak. Jó volt újra találkozni régi barátokkal, köztük gyermekkori barátokkal, ismerősökkel is. Köztük a Szarkláb együttes egyik tagjával, Ferenczi Pistivel, akivel a buli után, nem sokkal este nyolc után (mert hogy a buli este nyolcig tartott, mivel a ház fél kilencig állt rendelkezésre) együtt intultunk el hazafelé. Mivel ő a 2-es metró Déli pályaudvari végállomásához közel lakik, én pedig az Astoriához közel, így együtt szálltunk fel az 1-es villamosra az Erzsébet királyné útja villamosmegállóban, és a Puskás Ferenc stadionnál együtt mentünk le a metróba. Nem sokkal este kilenc után értem haza, de az idő még mindig kellemes volt.