Ez a kis történet még valamikor 2011. április végén kezdődött, amikoris Édesanyám meglepetést szervezett kettőnk számára: befizetett egy négynapos nyaralást egy soproni welness szállodába, s még rögtön akkor szólt is róla, hogy legyen időm szabaddá tenni magam június első négy napjára, hogy szabadságot kérhessek munkahelyemen. Ez meg is történt, ám idő közben Édesanyám sokat betegeskedett, így ő nem merte vállalni a több, mint 200 kilóméter távolságot Budapesttől, és a négynapos utazást, ezért felajánlotta, hogy kérdezzem meg Kata Hugom, hogy esetleg van-e kedve eljönni, illetve, hogy el tud-e jönni erre a kis kiruccanásra. Még múlt hét kedden fel is hívtam Kata Hugom, akinek sikerült szabaddá tenni magát, így e hét szerdán, június 1-én délelőtt együtt vágtunk neki a rövid, de annál tartalmasabb nyaralásnak.
Reggel háromnegyed kilenckor találkoztunk a Keleti Pályaudvar lépcsői előtt, majd onnan egy 10 óra után induló gyorssal mentünk Sopronba, ahol a HOtel Sziteszta vendégszeretetét élvezhettük, félpanziós ellátással. Hírbúl tudjuk, hogy idehaza szakadó eső, vihar volt, de míg itt Pesten szakadó eső volt, itt-ott jéggel kísérve, addig ott viszonylag száraz idő volt, csak elvétve volt eső, és a napsütést is alig-alig zavarták meg felhők az égen. Miután odaértünk, még szerdán este első utunk hová is vezethetett volna?
Természetesen a Szálloda welness részlegébe, ahol egy kellemes pezsgőfürdőt vettünk, este pedig ismerkedtünk a környékkel, vacsora után volt alkalmunk kicsit körbesétálnunk a környéket. A vacsora svédasztalos volt, vagyis ki-ki kedvére ehetett, csak az italokért kellett külön fizetni, márha egyáltalán valaki fogyasztott, mi nem sokat, de azért egy finom félédes fehérbor belefért.
Csütörtökön folytattuk a környék felfedezését, majd délután újabb fürdőzés, sőt, ezúttal este is, még vacsora után is.
Pénteken délelőtt megtapasztalhattuk a lávaköves masszázs jótékony hatásait, délután pedig hatalmas kirándulást tettünk, először a város egyik nevezetességéhez, a Tűztoronyhoz, majd este, nem sokkal öt után a Sörház-, majd ezt követően a Károly Kilátoba mentünk fel, előbbi egy viszonylag alacsonyan lévő faépítmény, utóbbi egy több, mint 1000 méter magasan álló kőépítmény volt, melyet az előbbivel ellentétben nem föld-, hanem kiépített betonúton közelíthettünk meg.
Felfelé több, mint egy órát, lefelé viszont csak negyvenöt percig tartott az út. Már-már feladtuk a természet erőivel való kűzdtelmet az egyre gyülekező esőfelhők és a szemerkélő eső miatt, de aztán végül sikerült megtalálnunk a Kilátót, amelynek tetejére felérve, este hét órakor első dolgom volt, hogy felhívjam Édesanyám, anyai Nagymamám is nála volt, így együtt osztoztak velünk örömünkben. Körülbelül 10 percet voltunk fent, közben egyre csak esett az eső, ám ez bennünket egy cseppet sem zavart. Nem sokkal negyed nyolc előtt elindultunk visszafelé, és nyolckor már a Szálloda bejáratánál voltunk, majd következhetett a jól megérdemelt vacsora.
A hosszú, több kilóméteres túra után a derék, és vádli feszülésével, enyhe izomlázzal kűzdve nem sokkal tíz után tértünk nyugovóra. Tudtuk, hosszú út áll még előttünk, a kaland ma reggel véget ér, és egy tíz órás vonattal indulunk haza Budapestre.
Ma tehát délelőtt tízkor indultunk haza, és nem sokkal negyed kettő után értünk a Keleti pályaudvarra, Kata Hugom barátja, István várt minket a pályaudvar bejáratánál.
E remek kiruccanásról egy Istvántól kölcsönkapott fényképezőgéppel sikerült jónéhány képet készítenünk, ezek közül a legszebbekkel, legjobban sikerültekkel ezekkel illusztráltam e beszámolót.
Délután Édesanyámék jöttek át hozzám, persze mikor beállt vonatunk a pályaudvarra, gyorsan felhívtam őket, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Köszönet Hugomnak, hogy eljött, hogy eltölthettünk együtt egy csodálatos négy napot. Üröm az örömben, hogy mindez Édesanyám betegsége árán, de öröm viszont, hogy már jobban van, és hogy örült annak, hogy mi jól éreztük magunkat.
