Március 14-e aztán bővelkedett izgalmakban. Mondhatnám, talán túlságosan is.
A Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete keretében működő Nosztalgia Klub vezetője, Bereczkné Bihari Erzsébet immár 20 éve törekszik arra, hogy segítse sorstársait, példát mutasson számukra, és színes kulturális programokat szervezzen számunkra. Március 15-i Nemzeti Ünnepünk alkalmából Kossuth Emléktúrát szervezett Cegléden annak apropóján, hogy Kossuth Lajos életének egy jelentős részét Cegléden töltötte. A városban hangzott el például híres beszéde, 1848. szeptember 24-én. Hívei még akkor is több százan voltak, amikor Magyarország első pénzügyminisztere már élete utolsó évtizedeiben Torinóban élt.
Reggel fél nyolckor találkoztunk a zuglói vasútállomáson, ahonnan nem sokkal nyolc után érkező, majd tovább induló vonatra szálltunk, amelynek végállomása Cegléden volt.
A nap nem indult túl fényesen - és ez nem csaka szürke borongós időnek volt köszönhető. Hanem sokkal inkább annak, hogy a vasútállomáson a vágányoknál lévő lift, amellyel az aluljáró szintre mentünk, hogy aztán az aluljárón keresztül elhagyjuk a vasútállomást, az aluljáró szinten a liftakna aljának ütközve kicsivel az aluljáró szint alatt állt meg, és az ajtaja nem nyílt ki. A vészcsengőt pedig hiába nyomtuk, csak jónéhány perccel később érkezett válasz azzal, hogy szólnak a szerelőnek, remélhetőleg hamarosan érkezik. Ő azonban csak nem érkezett, mi pedig heten voltunk a viszonylag nagy, ám vastag páncélburkolatú kabinban. Szerencsére sikerült annyira eltolnunk a lift ajtaját puszta kézzel, hogy két ujjnyi résen át jött a levegő, majd megpróbáltuk viccelődéssel, közös dalolással elűzni a pánikot, amely így szerencsére elkerült bennünket. Mivel csaknem negyedórán át nem érkezett meg a segítség, először megpróbáltam mobilon hívni csoportunk vezetőjét, Erzsikét, de sajnos a vastag falú kabinban nem volt térerő. Ekkor eszembe jutott, hogy hátha lehet segélyhívást indítani a telefonomról, és hívtam a 112-es segélyhívót, ahol rögtön fogadták is hívásom. Miután a vonal másik végén lévő dishpeecher hölgynek elmondtam, hol vagyunk, és mi történt velünk, ő a ceglédi rendőrök és katasztrófaelhárítók segítségét kérte, akik alig 10 perc múlva odaértek, és egy imbuszkulcs segítségével kinyitották az ajtót. Biztonság okáért mentő is érkezett, mivel a társaságban volt epilepsziás is - ezt még a bejelentéskor említettük. Szerencsére azonban neki is csak egy enyhe rosszulléte volt már az utcára érve, amely inkább az ijedtségnek volt betudható.
Ahogy a liftben fogalmaztam: "Most megtanuljuk megbecsülni a szabadság érzését, a szabadság napja, március 15-e alkalmából" - tudtunk is örülni utána a kora tavaszi napnak, még ha a Nap nem is sütött, örülni annak, hogy viszonylag szerencsésen végződött ez a kis kalandunk. Az, hogy mi okozta a technikai problémát, a lift túlterheltsége, vagy más egyéb, az nem derült ki számunkra, a túlterheltség, mint lehetséges ok csupán egy feltételezés maradt. A csoportunk egyik kísérője pedig, annak idején a a Szövetség budapesti székházában portásként dolgozó Baksa Ernő pedig elmondása szerint többször szólt odafent az állomásvezetőnek. HOgy miért nem tudott időben érkezni a segítség, ez egy külön kis oknyomozást igényel majd. Ennek talán azért lehet jelentősége, és azért lesz érdemes majd utána érdeklődni, és meg is fogom ezt tenni a jövő hét folyamán, hogy más utas már ne kerülhessen hasonló kellemetlen helyzetbe. Mivel azonban szerencsésen végződött kalandunk, talán nagyobb jelentőséget nem kell tulajdonítani ennek.
Miután együtt volt a csapat, első utunk a Ceglédi Kossuth Múzeumba vezetett, ahol már várt minket az intézmény igazgatója, Reznák Erzsébet történész, aki rendhagyó történelemórát, előadást tartott Kossuth Lajos, az első magyar pénzügyminiszter, forradalmár életéről, munkásságáról, majd későbbi emigrációjáról. Sok kérdés merült fel, többek között szóba került, hogy mi is az a Kossuth-kifli, vagy hogyan is néznek ki az 1848-as Kossuth-bankók, de bepillantást nyerhettünk Kossuth egykori dolgozószobájának egyik szegletébe is, az eredeti bútordaraboknak köszönhetően. Ahogy az Igazgató asszony elmondta, sajnos az első világháborút követően a Múzeumot kifosztották, így sok emlék eltünt, kevés eredeti tárgy maradt az utókornak.
Miután mindent megtekintettünk, a Múzeum szomszédságában lévő Kossuth szoborhoz látogattunk, ahol egy rövid megemlékezést követően megkoszorúztuk azt.
Volt, aki verssel köszöntötte március 15-ét, és közösen elénekeltünk a híres Kossuth-nótát ("Kossuth Lajos azt üzente") és a Himnuszt.
Ezt követően egy közeli étteremben ebédeltünk. Az ebéd gulyásleves és túróscsusza volt, majd azt követően ki-ki maga választhatott a jobbnál-jobb, italok közül.
Én - ahogy ez általában ilyen alkalmakkor lenni szokott - mindíg az adott hely, táj jellegzetes italát szoktam választani, a pincér ajánlásával. Így választásom a cserszegi fűszeres borra esett.
Ebéd után látogatást tettünk a ceglédi Református Nagytemplomban, ahol a templom történetéről és a helyi vallási közösségekről hallhattunk érdekes előadást. Az sem zavart bennünket a színes előadás hallgatása közben, hogy meglehetősen hűvös volt odabent, jóval hidegebb volt a levegő, mint odakint.
A hazafelé induló vonatunk már bent állt a vasútállomáson, mikor odaértünk, nem sokkal fél öt után. 16:48-kor indultunk, és nem sokkal 18 óra előtt érkeztünk meg Zuglóba.
Leszámítva azt a kis délelőtti technikai malőrt, egy nagyon színvonalas és emlékezetes naponvagyunk túl.
