Az ünnepi időszak következő felvonása is remekül telt.
Mivel apai Nagymamám múlt héten megbetegedett, így december 26-án, Karácsony másnapján nem mentem el hozzá. Elnapoltuk a látogatást, és január 2-ára, következő – vagyis mostmár e hét – csütörtökére halasztottuk. Így idehaza rendbe tettem a lakásom – már amennyire rendbe kellett tenni, fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy kis takarítást csináltam, nem csak emiatt, de azért is, mert vasárnap délután Édesapámékat vártam. Még két hete beszéltem meg vele, hogy eljönnek. Szombaton pedig apai Nagyszüleimnél voltunk Kata hugommal. Apai Nagypapám 92. életévében van. Hála Istennek, kiváló egészségnek örvend, és szerencsére sohasem unatkozik. Rengeteget olvas, és mindig van miről mesélnie. Az ebédlőasztalnál mindig előjönnek régi gyermekkori élmények, emlékek, időnként egy kis történelem, vagy épp a napi politika is.
Vasárnap este Édesapámék Karácsony és január végi születésnapom alkalmából megleptek egy mikrohullámú sütővel. Én egy-egy tusfürdővel, borotválkozás utáni arcszesszel és egy kis desszerttel tettem felejthetetlenné számukra az idei ünnepet. Ma pedig ismét meglátogattam Édesanyám.
Most pedig ideje számba venni az elmúlt évet - mondhatnám. Bár már évekkel ezelőtt megfogadtam, és talán így teszek helyesen, hogy nem fogadok meg semmit, nem teszek újévi fogadalmat, mert azt a legkönnyebb betartani. Mármint a semmit. Miközben pedig épp hazafelé utaztam Édesanyámtól, a buszon jutott eszembe, hogy ide s tova tíz éve foglalkozom aktívan a rádiózással. Még 2003. augusztusában kezdődött, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően kerültem kapcsolatba a Liling Tamás vezette Nonprofit Média Központ Alapítvánnyal, miután 2003. augusztusában tanfolyamot indítottak látás-, mozgás- és hallássérültek részére. Erről a Vakok Állami Intézetének Mentálhigiénés Csoportjának munkatársaitól értesültem, miután bejáró tagként hetente legalább két-három alkalommal mentem oda angol tanfolyamra Katona Tamáshoz. S miután ez a szerencsés véletlen épp egybeesett egy kisgyermekkori álmommal, mely szerint én egyszer rádiós leszek, jelentkeztem hát - gondolván, vesztenivalóm nincs. Mit veszíthetek? - aztán szerencsére elsőre felvettek, jól sikerült a meghallgatásom, a bemutatkozó interjúm. Az Alapítvány akkori székhelyéül szolgáló Ó utca 11. szám alatt lévő irodában minden hét szerdáján voltak a foglalkozások, melyeken elsajátítottuk a rádiózás és a televíziózás elméleti alapjait, majd később több csoportra oszlott a társaság - volt, aki TV-s, volt, aki pedig rádiós gyakorlati képzésekre kezdett járni. TV-s gyakorlatra, vagyis nevezzük inkább filmes gyakorlatnak - főképp a mozgáskorlátozottak és a hallássérült mentek, mi, látássérültek - mert hogy többen, legalább öten voltunk érintettek - pedig rádiózással kezdtünk el foglalkozni. Így kerültünk kapcsolatba horváth László Tiborral, aki akkor a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében dolgozott. S mivel Laci már akkor önkéntesként a budapesti Civil Rádióban dolgozott, így nem volt kérdés, hogy bemehetünk-e a Rádióba, kezdetben csak benézni a stúdióba, majd később gyakorlatra is, vagyis eleinte általunk készített rövid kis interjúkat, riportokat adtak le a Rádió "Handycap" című magazinjában. Így történt hát az, hogy később páran bent maradtunk. Ma már csupán én vagyok egyedül bent abból a társaságból - a többiek szétszéledtek, ki-ki a maga útját járja. 2004. március 19-én pénteken egy vizsgaszemle keretében tettünk tanubizonyságot arról, hogy mit sikerült elsajátítanunk az azt megelőző bő hat hónapban - bár, ahogy én mondani szoktam, az igazi tanubizonyság maga a Civil Rádióban nyújtott teljesítményünk.
Mindenesetre ezúton is ezer hálám és köszönetem Lacinak és valamennyi Kollégámnak, Barátomnak azért, hogy immár tíz éve töretlenül foglalkozhatom azzal, amivel igazán szeretek foglalkozni, még, ha önkéntes alapon is teszem ezt. Egyelőre...
