Hát - ahogy pestiesen mondani szokták - jól kib...tam magammal

Még tegnap, hétfőn koraeste, miután jónéhány Civil Rádiós Kollégámmal sikerült időpontot egyeztetni az elkészítendő felvétel kapcsán, hozzáláttam ebédet, vagyis inkább már-már ebéd gyanánt vacsorát készíteni, hiszen akkor már délután 5 órára járt az idő. Ezen a héten országszerte másodfokú hőségriadó van, ugyanis éjszaka is 15-20 fok van, napközben akár 37 fok is várható ezen a héten, már hétfőn is vagy 32 fok volt árnyékban, ilyenkor az ember nem sok szilárdat kíván, én legalábbis ilyenkor elég keveset eszem, így délután ötig nem is éreztem éhséget. De így estefelé már ideje volt vacsorát készíteni magamnak, s miután nem vagyok a konyha tündére, vagyis inkább királya, vagyis inkább egyike sem, így egyszerűen elkészíthető étel gyanánt gyorsfagyasztott mirelit hasábburgonyát készültem sütni. S hogy minél kevesebbet kelljen mosogatni, már nem is tudom, milyen nemes elhatározástól vezérelve lábos vagy fazék helyett egy kisebb méretű, porcelánjénaiban láttam hozzá a burgonyasütéshez, vagyis az olajmelegítéshez, villanytűzhelyemen.  Csakhogy egyetlen aprósággal nem számoltam - amely így utólag már, mint kiderült, hát nem éppen apróság, hogy a gyorsfagyasztott burgonyát a már vagy 10 perce kellőképpen forróra melegedett olajba helyezve -  még ha takarékon is melegítettem -    a jénai valószínűleg nem bírva a drasztikus hőkülönbséget, szétpattant, s az olaj nagy része ugyan a villanytűzhelyen végezte, ám egy kis maradék azért a földre, s még kisebb része job lábfejemre is került, úgyhogy rendesen leforráztam magam.   Irány hát a jó kis hidegzuhany, még jó, hogy a nagy melegre való tekintettel rövidnadrágban és strandpapucsban voltam idehaza, úgy ahogy voltam, papucsban bele a fürdőkádba, a jéghideg vízet a lábamra engedtem, s vagy három percig folyamatosan  hűtöttem jobb lábfejem.  Rettenetes fájdalmam - amelytől kishíján a csillagokat láttam - alább is hagyott, azután már csak inkább viszkető érzést éreztem jobb lábfejemen és újjaimon, így a továbbiakban e kis balesetnek nem is tulajdonítottam jelentőséget - nem így a tűzhely- és konyhatakarításnak, amit ezek után csak bő egy órával ezt követően tudtam megkezdeni, mire az olaj kellőképpen kihűlt. S mire kellőképpen kihűlt, kellőképpen végig is folyt a tűzhely oldalán, a konyhakövön, egészen a szemben lévő szekrény alá, úgyhogy este fél kilencre végeztem is eme kis baleset nyomainak eltakarításával. Na és persze a gyorsfagyasztott burgonya megsütése egy másik edényben, amely ezután már természetesen egy nagyobbacska fazék volt, csak eztán következhetett.  Kellőképpen kiéhezve tehát a jó kis hasábburgonyára, este negyed tízre meg is vacsoráztam, miközben azért igyekeztem végigkövetni az egyik országos kereskedelmi TV-csatornán, az RTL Klubon immár 12 éve futó "Barátok Közt" című szappanopera (az egyetlen TV-sorozat, amire kapható vagyok, ezt viszont imádom)  soron következő két epizódját.  

Este tíz felé pedig még egy gyors, de alapos fürdés, jéghideg vízben, jobb lábfejem a hideg vízre reagálva elviselhetetlenül fájni, majd később viszketni  kezdett, és csak akkor vettem észre, hogy nagy lábújjamon és lábfejemen vagy három, cseresznye-, vagy inkább szőlőszem nagyságú hólyag keletkezett. Már akkor sejtettem, hogy ezzel talán nem ártana orvoshoz fordulnom, de eme elhatározásom gyorsan elillant, végiggondolván, hogy ha kötözésekre kell majd járnom, ha egyáltalán megúszom járóbeteg-ellátással, és nem fognak bent, akkor bizony lőttek az eheti linóleumozásnak, vagyis  csak külső szemlélője lehetek, amint Édesanyám és anyai Nagybátyám, Péter, aki vállalta, hogy segít a  felújításban, elvégzi a munkát. Úgyhogy nem foglalkoztam tovább ezzel, ám ma délután 2 körül, mikoris Édesanyám feljött, hogy itt nálam találkozzunk Péterrel, aki pedig munkából jött ide, hogy azután elmenjünk megvásárolni az anyagot, ami kell, meglátván a lábújjaimon és lábfejemen ékeskedő fürtöcskéket (talán még nagyobb terjedelemben, mint tegnap este), kíméletlenül rám parancsolt, hogy nem szeretne tolókocsiban látni, jó lenne, ha megmutatnám a sebészeten, orvoshoz mennék, még mielőtt  egy esetleges vérmérgezéstől üszkösödni kezdene a lábam.  Édesanyám másodfokú égési sérülésre gyanakodott, s egyre unszolt, hogy a neten nézzünk utána, hogy a kerületben hol van a területileg illetékes sebészet, és mikor van ott rendelési idő.  Mint kiderült, a területileg illetékes a Péterfi Sándor Kórházban van, és - szerencsétlenségemre, vagy lehet, hogy talán épp szerencsémre  - délután 2 és este 7 között  volt ma rendelési idő a kiírás szerint. Közben megszólalt Édesanyám telefonja,  Péter  hívta, hogy épp most fordul be a Wesselényi utcán kocsijával, úgyhogy - hogy ne kelljen aprópénzzel megetetni a házunk kapuja mellett kéregető parkolóórát - megbeszéltük, hogy lemegyünk a kapuba, s neki csak fel kell vennie minket mentében. Így is történt, majd irány a Rottembiller utca - István utca sarka, ahol kitettek, nem messze a Péterfi utcai Kórháztól, ők pedig Újpest felé vették az irányt, hogy megvásárolják a felújításhoz szükséges anyagokat, padlóragasztót, PVC-t, és amit még kell (miután még egy héttel ezelőtt átutaltam Édesanyámnak 20000 Forintot, amelyből szerencsére éppen futotta is mindenre).  

A Kórház főbejáratától balra ülő recepciós nem volt éppen segítőkész, eleinte csak ült számítógépe billentyűzete fölött, idegesen próbálta kinyomtatni az egyik, nála várakozó páciens valamilyen  kórházi anyagát, majd miután Kolléganője segítségével sikerült megbabonáznia a nyomtatót, amely végre engedelmeskedett, a Hölgy újra beletemetkezett a billentyűzetbe,  közben az előttem álló beteg távozott. Kétszer is  köszöntem neki, mire reagált, s  még mielőtt mondtam volna, hogy miért jöttem, csak annyit mondott: "Jó, húzzon egy sorszámot, és foglaljon helyet..." - mire én kissé határozottabban, hogy "Jól tudom-e, hogy égési sérüléssel  sérüléssel a sebészetre kell emnnem?" - mire ő igennel válaszolt, s mondta is , hogy merre  találom: "Fent a magasföldszinten". Elindultam hát a lépcsőfeljáró felé, ahol egy, már sokkal udvariasabb biztonsági őr igazított útba, s kísért fel a magasföldszintre, egészen a sebészeti rendelő, a kilences szoba elé.    Az éppen  szolgálatban lévő orvos épp műtött, ezért - bár mindössze hárman voltak előttem - jó másfél órát kellett várnom, mert a Doktor Úr megérkezésem után egy óra múlva jött meg, utána viszont az előttem lévő páciensek hamar végeztek, mert ők csak kötözésre vártak.   Közben Édesanyámék végeztek a vásárlással, s mivel Édesanyámnak szerencsére van kulcsa lakásomhoz, ők már idő közben úton voltak hozzám az anyagokkal, pontban négykor hívott telefonon, kíváncsi volt, hol tartok éppen, van-e már valami fejlemény - igyekeztem megnyugtatni őt, hogy minden rendben van, csak várni kell még egy keveset. Nem sokkal fél öt után kerültem sorra, kb. másfél perces adminisztráció, Személyi Igazolvány, lakcímkártya, TB-kártya ellenőrzése, majd maga a procedúra, miután a Doktor Úr meghallgatta panaszom, s még azt is megkérdezte, hogy mikor történt az eset. Nem sokáig tartott, mindössze 10 percet lehettem bent, előszöris egy injekciós tűvel kiszúrkálta a lábfejemen lévő fürtöket - amely művelet szinte teljesen fájdalommentes volt -, majd Asszisztensnője egy vörösszínű fertőtlenítővel  gondosan vörösre festette egész lábfejem, kellő gondossággal, a bokámtól egészen az újjvégekig, ez már inkább olyan érzés volt, mintha erőspaprikában fürösztöttek volna, majd egy jókora tekercs géz, végezetül egy hálós bokavédő, majd az ukász, hogy  péntek délelőtt kell visszajönni, addig pedig felpolcolva pihentetni, még víz sem érheti. Közben a Doktor Úr  a számítógépnél ülő Kolléganőjének: "Első két újjon és lábfejen féltenyérni elsőfokú égési sérülés..." 

Hát így jártam... Kifelé a Doktor Úr egy másik aszisztense, egy nagyon kedves úriember kísért ki, s miután a kezelés közben jól elmeséltem, minek köszönhető a baleset, csak ennyit mondott mosolyogva: "Mi ebből a tanúlság? Legközelebb cipőben kell sütni, lehetőleg acélbetétesben..." 

A Kórházból kiérve bal felé vettem az irányt, mivel a Kórház a Rottembiller utcai felüljáró előtt van, így néhány perc alatt a fekete 7-es, 173-as jelzésű buszok Huszár utcai megállójában voltam, ahonnan alig 10 perc alatt az Urániához értem.  Közben, még a Blaha Lujza térnél megcsörrent telefonom, Édesanyám hívott aggódva, hogy hol vagyok, mire sikerült őt megnyugtatnom, hogy minden rendben van, nemsokára hazaérek. Hazaérvén még egy pár szót beszéltünk, elmeséltem a történteket, de aztán indultak is, mert Péter még hazavitte őt kocsival. Munkahelyi elfoglaltságai miatt a linóleumozás hétvégén lesz. 

Hát így jártam...

S bár természetesen vettem a lapot, s a  kifelé kísérő úriember humoros mondásán magam is jót mosolyogtam, talán a megoldás kulcsa mégsem annyira a sütéshez használandó acélbetétes cipőben rejlik, hanem inkább azon, hogy legközelebb hallgatok azon idősebb háziasszony Ismerőseim -  mint például az Édesanyám  - tanácsára, akik mégis inkább a  fazekat javasolják az effajta hadművelethez.

Hát ilyen egy férfi a konyhában... Legalábbis én...